Hogy érzem magam?

     Akkor most két és fél hét után jön az első jelentés, hogy valójában hogy érzem magam.
     Összességében azt kell, hogy mondjam, kifejezetten jól.

     Ha ezt részleteznem kell, akkor valahogy így:
    A házban otthonosan mozgok és nagyon szeretem, hogy van tér. Szeretem a szobám, és szeretem, hogy itt is van terem, bár sajnálom, hogy nem vagyok többet itt esténként, de télen ez majd változik, most kiélvezem délutánonként a kertet.
    Egyszer-kétszer eszembe jut, hogy biztos ezt akartam-e, mikor olvasom, hogy veletek mi minden történik vagy kibontom anyu levelét. Hogy jó volt-e ez menekülés, vagy kalandra vágyás, világ látás, nevezzük, ahogy akarjuk. De ez is csak akkor jut eszembe, amikor valami nem tökéletesen zajlik, mert alapjában véve semmire sem panaszkodhatom, kifejezetten jó dolgom van és szuper jó ez a család. És amikor a városban sétálok és új dolgokat pillantok meg, akkor elmúlik az egész kételkedés.
     Általában Apo hozza belőlem elő ezeket az érzéseket. Igazából nagyon nehéz vele. Amikor nem lehet vele beszélni, akkor otthagyom, mindenki csinálja a saját dolgát. Ez annyira nem jó. Nehéz egész nap ellenni egy kisgyerekkel, aki ráadásul a nehezebbik fajtából való.
    Olympiával nem nehéz, ő nem okoz sok fejtörést. Estérellenek pedig örülök, mert egyre inkább megnyílik és ez sikerélmény nekem. Wietsével szuper jól kijövünk, élvezem a magyar tanítást, és tulajdonképpen nem érzem munkának amit csinálok, ami nagyon jó. 
    A mai délelőtt (megint Apo miatt) kicsit nehéz volt. Nagyon ki szerettem volna mozdulni, felöltözni és sétálni egyet egyedül, mert az utolsó városnézés óta, erre nem volt lehetőségem, mert végig itt voltak a finnek. Nagyon hiányzik már, rettenetesen várom a holnapot. Sokszor hiányzik az egyedüllét. Arra gondolok, hogy az elmúlt félévben annyira megszoktam otthon, hogy rengeteg időm van magamra és van privát szférám. Itt meg nem nagyon lehet elvonulni napközben, amikor itt vannak a srácok. Egyedül vagyok, mert nem vagytok itt, de mégsem vagyok egyedül és ez hiányzik…
    Ami különösen bánt, az még mindig az internet kérdés. Csak a konyhában tudok netezni, mert ott a vezeték, és ez nem éppen ad hmmm…. túl meghitt hangulatot sem a levélírásokhoz, pláne ha valakivel hangosan szeretnék beszélni. Na ez szar. Bevallom.
    De alapjában véve, tegnap, amikor megint nem volt semmi dolgom, kifeküdtem a medencéhez (igen, de szar nekem), Yonderboi-t hallgattam, és egy órácskát gondolkodtam. És azt éreztem, hogy tök nyugodt vagyok, hogy boldog vagyok, hogy megállom a helyem, és várom a nyelviskolát. Imádom ezt a várost, teljesen magával ragad. Szeretem a nyugalmat és én sem vagyok stresszes, amire hajlamos voltam otthon.
    Tény, hogy hiányoztok, de eddig ez az egész olyan, mintha elutaztam volna kicsit. Még nem érzékelem az időt, mert annyira gyorsan és sok mindennel telnek a napok. Hiányzik viszont az ölelés, és az érintés. Igaz Estérelle már nyit felém, és néha odabújik picit, de tőletek hiányzik. És hiányzik, hogy csakúgy felhívok valakit telefonon. Hiányzik az is, hogy nem szólalhatok meg magyarul, mert nem érti meg senki. Ma éreztem, hogy fáradt kicsit az agyam, és elkezdtem a franciát, angolt, magyart keverni. Mert azért nehéz ez. Nagyobbikkal, apukával angolul beszélni, magyart tanítani, franciául tanulni, angolul filmet nézni a tévében, franciául beszélni a kicsikkel, franciául mesét nézni angol felirattal, magyarul és angolul olvasni, nem megérteni a holland mesét, és próbálni a gesztusaikból rájönni, hogy miről beszélnek, amikor hollandul beszélnek egymással. Magyarul viszont csak pár alkalommal beszélek egy héten anyuékkal.

    Valószínűleg a sok-sok minden fenti dolog miatt tele vagyok érzelmekkel. Nem tudnám megfogalmazni, hogy mit érzek pontosan, de azt tudom, hogy felgyülemlett ez a sok érzelem, és ki akarna jönni. Nézünk egy mesét, és a leggagyibb sablonos lagymatag zenés jelenetnél érzem, hogy gyűlnek a könnyeim, vagy annál a mesénél, amit már vagy 10szer láttam és max. az első alkalommal sírtam. Aztán lenyelem őket és megy tovább a nap. Mert nincs okom sírni, nem vagyok szomorú, sem dühös, kétségbeesett, semmi ilyesmi, viszont semmi olyan nem történik, amitől sírva fakadnék és kibőgném magam. Ezért nem jönnek ki a könnyek, de azért érzem, hogy belülről feszít ez a sok érzelem.