Anya

   Reggel sötét, borús volt az ég, hideg volt már a szobámban is. Egész nap esik. 
Tegnap délelőtt vásárolni mentünk a nagymamával és eszembe jutott egy dallam, egész nap azt dúdoltam ma és tegnap is. James Morrison – Please don’t stop the rain.

    Vásárlásba menet a nagymama azt kérdezte beszélnek-e nekem a gyerekek az anyukájukról. Másfél év telt el azóta, hogy meghalt Ő.
    De nem… nem beszélnek. Viszont annyi más módon adják ki magukból az anyukájukkal kapcsolatos érzelmeket. Csak figyelni kell rájuk, nézni, hogy mit csinálnak.
    Van egy asztal az egyik lépcsőfordulóban, ahol az anyukáról vannak fényképek, itt volt az emlékhely és a sok-sok virág a temetés után. Azóta ez a hely megmaradt, és mindig változik.            Van rajta egy lapozgatható fényképtartó. Kétnaponta más fénykép van legfelül. Sok-sok rajz díszíti. Mindig más.
    Olympia hazajött Belgiumból, és másnap délelőtt fél órát nézegette az emlékkönyvbe írt emlékezéseket és motoszkált az asztalnál. Aponak találok a táskájában egy tengerpartot ábrázoló rajzot Maman felirattal, és másnapra ott díszeleg az asztalon. Estérelle nem beszél, nem rajzol, de fürdés után gyakran nem törülközőt dob magára, hanem belebújik az anyukája fürdőköpenyébe és a sminkcuccai között ott van a sok réges régi szemfesték és vérvörös rúzs. Olympia egyik este megmutatta a „kincseit”, néhány ékszer és hajgumi, amit az anyukája viselt. Apo pedig rengetegszer hallgatja a Spice Girls Cd-jét, és van, hogy 5-6-szor meghallgatja egymás után a Mama című számot, aztán két napig azt dúdolja.
   

    De nem, beszélni nem beszélnek róla.