Egyszer fent, de most inkább lent

   Szörnyű volt a hetem... Magamat nem bírtam elviselni, annyira nyűgös voltam... Hétfőn napközben még egész okés volt, Anne átjött, főztünk tésztát tejszínes szósszal, aztán beindultunk a városba és onnantól halál. Anne minden boltnál meg akart állni, bambult ki a fejéből, és igazából semmit sem csináltunk, csak császkáltunk.

   És este a fáradtságtól beütött a krach. A fal is görbe volt. 2-3 napig nem lehetett hozzám szólni, mindennel bajom volt, de pont ezért igyekeztem elvonulni, hogy egyedül legyek legalább. Wietse is érezte a dolgot, ő sem piszkált, csak ezalatt az idő alatt kb. olyanok voltunk egymással is mint két idegen. 

   Szerdán, délelőtt, míg Apo színjátszó körözött, elmentem sétálni, és megnéztem a város legnagyobb parkját (nem nagy), a Park Jourdin-t és olvastam kicsit, hátha jobb kedvre derülök  Délután meg, míg tánc volt, addig a Grand Theatre-t jártam körbe. Elég menő, modern épület, tetejéről csittifitti kilátás a városra és látni a Saint Victoire-t is. A legtetejére fákat ültettek és két biztiőr tengette az idejét és óvta a népet, nehogy levessük magunkat a párkányról.

    Szóval a letargia miatt iszonyatosan kijött rajtam a honvágy. Magyarul szeretnék beszélni, nem szeretnék gondolkodni a mondataimon. Szeretnék egy jót enni végre, mert még mindig azt játszuk, hogy ami kicsit is új, vagy magyaros, azt nem esszük meg. Szóval nem merek bepróbálkozni semmilyen bonyolultabb kajával, pedig az elmúlt időben megcsináltam jelentem életem első krumplistésztáját meg rizskóhját (természetesen tökéletesre sikerültek :P), de elfogytak az ötleteim. Ráadásul sehova sem mehetek egyeül, mert Wietse Hollandiában van keddig, addig édes egyedüllét hármójukkal. A jókedvemhez az is hozzátett, hogy oda a szabadságomnak, mert a nagymamának problémái akadtak és nem mennek a csajok Párizsba, hanem nagymama jön ide, ami nem ugyanaz. De elvileg elmászkálhatok... de akkor is, szeretnék este eljárkálni, meg hétvégén is, hiányzik mindenki, hiányzik a Gödör és a Szimpla. De legfőképpen még mindig hiányzik az ölelés...